2020. április 22.
Ma van a Föld napja
Reggel boldogan kortyolgattam a kávém. Egy darabig. Majd hirtelen két dolog tudatosult bennem:
1. Végig csináltam eddig több, mint 12 gyereknevelős - nagyon sokszor éjszakázós - évet kávé nélkül, de úgy látszik, a karantén boldog béke idejét nem sikerül e nélkül átvészelni. No comment.
2. Ma van a Föld napja
A második dolog jobban foglalkoztatott, de lehet csak a kávénak köszönhetően.
Az a kósza ötletem támadt, hogy mégiscsak meg kéne valahogy ünnepelni a dolgot.
Gondoltam rá, hogy kreatívkodunk valamit, vagy rajzoljuk, ragasztunk. Bár ezeket nagyon élvezik, de most valamiért nem hagyott nyugodni a kisördög, hogy pont a Föld napján nem kéne újabb dolgot gyártani, aminek különösebb haszna nincs.
Jó, tudom, nehéz olyan szuper dolgot gyártani ilyen korú gyerekekkel, ami évekig hasznos termék lehet.... és az alkotásnak is megvan a maga haszna.
Ma, most mégis valamit tenni akartam a környezetért. (Lehet, kicsit csöpögős és kicsit túlzó gondolat - de ráfogom a kávéra!)
Mondjuk kertészkedjünk!
Elmentünk dédihez - aki végig a házban maradt, még mi az udvaron garázdálkodtunk. Onnan nézte a dolgos kis csapatot.
Picit kapáltunk, kicsit ástunk, gereblyéztünk, sokat locsoltunk.
A kapálásnak áldozatul esett néhány haszonnövény is.
A gereblyével sikerült a fa lombját is megigazítani, a locsolásnak hála, pedig a talaj vízszintjénél csak a vízdíj lesz magasabb.
De a lelkesedés mindenek felett állt.
Ebédre kellően fáradtan haza is értünk.
A délután tanulással telt.
Nagyon jó volt, hogy a természetismeret óra anyaga is a kertészkedés köré épült.
Itthon is folytattuk az udvari munkákat.
Bàr zsebkendőnyi a kert, magaságyásokkal igyekszünk kihasználni a rendelkezésre álló területet. Imádom, ahogy a gyerekek minden nap lelkesen követik a növények fejlődését, aminek a többséget ők ültették. Remélem a fogyasztásuk során is ilyen lelkesek lesznek.
2020. április 23.
Gyermek vagyok, gyermek lettem újra. ...
Biztos vagyok benne, hogy gyermekkorában mindenki félt valami láthatatlan szörnytől. Ezek rendkívül sokfélék lehettek: a mumus, a zsákos ember, szörny az ágy alatt, momo, lidércek, szellemek, kísértetek, furcsa lények.
Furcsa ez.
Most otthon maradunk, távolságot tartunk - azoktól is akiket a legjobban szeretünk - csak ne vigyen el a koronás lidérc, a vírus.
Nem látjuk az ellenséget.
Ez teszi igazán félelmetessé és sokszor ez teszi komolytalanná is.
Hiszen közben felnőttünk. Megtanultuk, hogy ha nem látjuk, akkor nem is létezik.
Ha nem látom a koronavírust, ha felkapcsolom a villanyt és nincs sehol, akkor bizonyára nincs is. Vagy ha van, hát veszélytelen. Vagy ha veszélyes, hát engem biztos elkerül.
Nem vagyok orvos, nem vagyok virológus.
Anya vagyok, feleség vagyok, gyermek vagyok, testvér és jóbarát.
És minden felnőttkori tudásom ellenére félek a láthatatlan ellenségtől.
Nem tudok villanyt gyújtani, hogy eltűntessem az ágyam alól, de megígérem megeszem a főzeléket és igyekszem időben elaludni - azaz itthon maradni és távolságot tartani azoktól is akiket a legjobban szeretek - csak ne jöjjön a közelébe és ne vigyen el semmit és senkit magával.
És közben várom, nagyon várom, mikor jön be egy kedves felnőtt a szobámba és kapcsolja fel a villanyt, megnyugtató szavakat suttogva:
- Ne aggódj! Nincs ott semmi. A szörny már elment és nem jön vissza. Nyugodj meg! Most már minden rendben van!
A következő hetekben (hónapokban?) igyekszem a saját tapasztalataimat, ötleteimet megosztani veletek, hogy mi hogyan éljük meg a be/elzártságot három gyerekkel.
Segítsünk egymásnak!
Szerző: Pál Veronika
- Miskolcimami -
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
