Martinusz Anna: Kontrasztok
Édes ez a kislány, de be van oltva zene ellen. Nézem, ahogy vékonyka teste a levegővétel ritmusára mozog.
– Ez fuvola kicsim! Fújd, ne szívd!
Bori bólogat, kis fürtjei repkednek. Lábain csinos, ám kissé leharcolt „angol turis” csizma. Harmadik gyerkőc, nem telik újra. De kit érdekel a pénz, ha ilyen angyali kislánya lehet. Vajon milyen lett volna az…
Mindig is imádtam tanítani, de végül annyi növendékem lett, hogy teljesen kiégtem a szakmámból. Ördögi kör! Idén állást váltottam. Kulturált, 21. századi körülmények között dolgozom. Volt kollégáim „sárgán” hümmögnek, miközben lelkesen mutogatom az új termem képeit. Büszkén újságolom, hogy van zongorám és kottaállványom is, nem cipelem otthonról a sajátomat. Régen, ha egy tolvaj letépte volna hazafelé a vállamról a „dolgozós” táskát – legnagyobb mulatságomra Bach-összest, szamárfüles etűdkottát és reggel vásárolt, „rigormortis”-os túrós fornettit talált volna.
A közoktatás eme kiemelt luxuskategóriája teljes alakos tükröt is biztosít. Nem kell a kínos szagoktól terhelt WC-be kalauzolnom a gyanakvó tekintetű újoncokat a helyes hangszertartás ellenőrzése végett.
Férjemmel boldogan vártuk az első baba érkezését. Miután ráébredtünk, hogy kisfiunk nevelése kissé „egykésre” sikerült, nem álljuk útját Ketteskének sem. Ekkor jöttem rá, hogy mégiscsak igaz az „urban legend”, miszerint a vajúdás folyamata tesz minket anyává. A – Dőljön hátra Anyuka, 2 perc és kikapjuk Ketteskét egy laza császárral! – metódus látszólag praktikus, azonban senki nem szólt, hogy a műtét után egy vekni update kenyeret is nyomhatnának a kezembe, azzal sem éreztem volna nagyobb lelki köteléket.
Éreztem, ahogy végig lüktet rajtam a pánik! Ilyet nem szabad érezni! Beteg, romlott ember vagyok! Milyen Anya az ilyen! Szeretni kell! Rajta! Egy, kettő, hááromra…
Kis arcát nézve ráébredtem, hogy Ő is másodszülött, mint Én. Eltemetett érzések, fájdalmak, és győzelmek képei bukkantak felszínre a lelkemből. A lidérc végül leugrott a mellkasomról, helyét felváltotta a lélekközösség angyala. Újra kaptam levegőt.
Ülök a gyerekszobában. A császáros sebem úgy lüktet, mintha tüzes kötőtűvel szurkálnák belülről. Ám ennél is jobban fájnak férjem szavai:
– Már azt sem tudom, ki vagy! Régen voltak céljaid! Voltál valaki! Jól kerestél! Hogy fogjuk kifizetni a számlákat? Egyedül nem fogom bírni! Mikor állsz vissza a munkába?
Kialvatlanságtól kába fejjel nézem eltorzult arcát, próbálok elfogadható érveket találni. Támasz és védelem után kutatva rátéved tekintetem a mellemet békésen szopizó fiacskámra. Babarózsa ajkai szélén megcsillan a nyálacskával keveredett anyatej. Mit mondhatnék? Azt, hogy Én se tudom, ki vagyok…
Egyszerre megvilágosodom: ANYA VAGYOK! Most ez a dolgom! Ez köti le minden érzésem, gondolatom, időm, energiám. Csak arra tudok gondolni, hogy a szoptatástól iszonyú szomjas vagyok. Be se merem vallani, mire lennék hajlandó egy palack vízért.
Mardos az éhség is. Ez jó nagyon, mert azt jelenti, hogy működöm, lesz elég tejem! Ez az ösztönállat, ami most vagyok: a mindent elsöprő, megmagyarázhatatlanul erős, sürgető kényszer, hogy táplálhassak. Ez vagyok ÉN! Gaia, az ŐsAnya kicsinyített mása. Teszem a dolgom, mert nem tehetek másképp!
A gyed nem bizonyult elégnek. A magánnövendékek tapintatosan elmaradoztak, – nem illik zargatni egy kismamát. Iparkodtam: rántott leves, krumplis tészta, otthon festett haj, aztán már az sem. A turizást felváltották az óvódás lábáról lefoszlott játszócipők utáni hajszák a Kínaiban. Kocsi hitel? Igen, bevallom: Én is egyike vagyok azoknak a felelőtlen, urizáló magyar polgároknak, akik hitelre vettek autót, mert azt hitték, telik rá.
A babazene gázsimból kenyeret és tejet vettem. Próbáltam nevetséges módon helytállni, hiszen férjem fizette a számlákat! Feltúrtam a házat feleslegessé vált holmik után kutatva és sorban eladtam őket. Váratlanul betoppanó Édesanyám ránézve a tűzhelyen készülő ebédre, halkan kérdezte: – Adjak kölcsön Kicsim? Most jött meg a nyugdíj.
Életemben nem fájtak még így a gondoskodó szeretet szavai!
A hordágy kerekei veszettül csattognak alattam a kórház megviselt járókövein. A neonfény a szemembe világít, lehunyom. Végre hat a nyugtató, – amit a műtősfiú türelmetlenségtől rángó arcát észlelve, – páni sietséggel nyeltem le. Persze megakadt. Abban a pillanatban forrón gyűlöltem Murphy összes hülye törvényét!
– Idő van! Fel az ágyra Kedves, várják a műtőben! –sürget újból idegbajos kedélyeskedéssel.
Szófogadó rettegéssel pattanok az elfoglalt egészségügyi kiszolgáló személyzet ölébe. Momentán az sem izgat, hogy nehéznek talál-e.
Röhej miken jár az ember esze, miközben tudata legmélyebb bugyraiba merülve, kívül némán, legbelül sikoltva könyörög a LELKECSKÉNEK:
– MENEKÜLJ Kicsim! Ne haragudj, de Anya most nem ér rá! Igazán nem! Menj vissza ahonnan érkeztél, mielőtt késő… nem… lesz – visszhangzik fejemben a rikácsolássá gyengült hang.
Megint az ismerős csattogás. A műtősfiú bambán néz:
– Maga miért sír?
– Megöltem a gyerekem!
– És? Van otthon másik?
– Kettő.
– Na látja! A mai világban épp elég két gyereket is felnevelni! Kialussza az egészet és minden rendben lesz!
Ja! Hogy csak aludnom kell! Ezt miért nem mondták rögtön?
Rohanok a munkából a fiúkért. Anya már fürdetve, etetve adja át Őket.
– Megszületett hajnalban Réka kislánya! – újságolja.
– Csodálatos! – nyikorgom. – Az unokatestvérem babája ki is Nekem pontosan? (Rosszul vagyok.)
– Lili a neve!– folytatja Nagyika a beszámolót. Feltolul a gyomrom. Ezt a nevet évek óta félretettem arra az esetre, ha kislányom születik.
A hazafelé út csöndesen indul, majd a nagyobbik meséért kérlel.
– Most nem megy kicsim, Anya iszonyú fáradt!
– Nem baj, Anya – válaszolja. – Akkor ma Én mesélek Neked. Babócás jó lesz?
– Igen, jó lesz – felelem és hagyom, hogy az első kövér könnycsepp végiggördüljön az arcomon.
forrás: terézanyu.hu
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
