Elvárásaink

Talán az első kör az lehetne, hogy mi nők hogyan is vagyunk a felénk irányuló elvárásokkal, hogyan szeretnénk megfelelni a sokféle szerepünkből adódó, saját magunk és a környezetünk által támasztott elvárásoknak?

A női szerepek száma manapság szinte végtelen, hiszen számos - szinte az összes - hagyományosan férfi szerepet is megkaptunk/kiharcoltunk/ránk szakadt: családfenntartók, döntéshozók lettünk és kimentünk a "munka" világába is, és így különböző szakmákat vállaltunk, amikben munkaadók és/vagy munkavállalók lettünk. Mindezek mellett természetesen szeretnénk megtartani a hagyományos női szerepeinket is: a romantikát, a szépséget és lelki finomságot megtestesítő ideált, majd társat. A csábítóan szexi, vagány bombázót. Az otthont teremtő családanyát, majd a családi hagyományokat ápoló, unokákat dédelgető nagymamát. Lakberendezők, mesterszakácsok, könyvelők és projekmenedzserek vagyunk és persze divatszakértők, fodrászok és kertészek. Egészségügyi asszisztensek, természetgyógyászok és pszichológusok meg pedagógusok, meg ki tudja, mi mindent szeretnénk még?

Nincs erre válasz, hiszen nem írunk ilyen listákat magunknak és nekünk sem írnak ilyeneket, csak amikor szembesülünk a "hiányainkkal", amikor valami nem készül el, vagy nincs rendben, vagy nem tökéletes, akkor lesz bűntudatunk, hogy "még erre sem vagyok képes". Mindez nagyon elcsépelt, rengeteget olvasunk és hallunk róla, de többségünkben azért marad a sok hiány, az elégedetlenség és az önvád.

Ha mégis készítenénk ilyen listákat, az talán segíthetne: egyrészt a kipipált, teljesített feladatok örömmel töltenek el és energiát adnak, másrészt a szerepeink-feladataink listájának hosszúsága akár vigaszt, feloldást is adhatna. Ez látszólag ellentmondás, de azért gondoljunk csak bele: az előzőekben felsorolt szerepeink listáját még bőven folytathatnánk. Reális hát ez? Beleférhet bárki életébe? Személyes kudarc, ha nem tudjuk mindezeket teljesíteni? Szerintem nem.

A megoldást én két dologban látom: a megosztásban és az elfogadásban. Vagyis a család, a baráti kör és más közösségeinkben együtt próbáljuk megoldani a feladatainkat. Találjunk vissza valahogy a régebbi "nagycsalád" és "kisvilág" formákhoz. Vagy még inkább: találjuk ki, teremtsük meg ezeknek a régi formáknak a mához igazodó új változatait. Erre szerencsére egyre több kezdeményezés van, egyre több közösség alakul a valóságban és a virtuális világban egyaránt.

És legyünk elfogadók: lássuk be, hogy az együttlét öröme sokkal fontosabb, mint a formák, a keretek  tökéletessége. Jobb egy kicsit rendetlen otthonban egy zsíroskenyeres vidám, elengedett hangulatú nagycsaládi együttlét, mint a porszemmentes ötfogásos ételcsodák egy fáradt, ingerült anyával és ettől feszengő családtagokkal. Engedjük el az irreális elvárásokat, fogadjuk el, hogy nem vagyunk tökéletesek, sőt bocsássuk is ezt magunknak. Szeressük magunkat.

Talán nem is sejtjük, hogy mennyi sérülést hordozunk magunkban a magunk és mások által támasztott elvárások miatt. Védekezésül pedig maszkokat alkotunk és viselünk, és így nem tudunk igazán önmagunk lenni. Lise Bourbeau könyvében,  Az öt sérülésben, azt írja:

"Ne feledd, hogy szeretni önmagad azt jelenti, hogy megengeded  magadnak, hogy olyan legyél, amilyen éppen vagy, és elfogadod magad akkor is, ha azt teszed másokkal, amivel vádolod őket. A szeretetnek semmi köze nincs ahhoz, amit teszel vagy birtokolsz."

Végül, egész röviden nézzünk rá a mások felé támasztott elvárásainkra is. Ha belegondolunk, ezek nem is annyira különbözőek az önmagunkkal kapcsolatos elvárásoktól, többnyire egymás tükörképei. Ezért is olyan fontos, hogy önmagunkban tudjuk a helyére tenni az elvárásokat és elsősorban a szeretet, az elfogadás és a bizalom oldaláról közelítsük meg. Ahogy önmagunkban, a párunkban és a gyerekeinkben is elsősorban azt keressük, hogy ki is ő igazából, mik a vágyai és mi az, ami a számára a fejlődést jelentheti, és ebben mi hogyan támogassuk őket. Ne okozzunk bennük sebeket, ne kényszerítsük őket védekezésre, maszkok viselésére. Ne tegyük azt velük, amit velünk tettek és azt se, amivel mi vádoljuk őket. Bízzunk bennük és fogadjuk el őket önmagukként. Szeressük őket.

Az elvárásoknak vannak persze pozitív oldalai is: célokat adhatnak és bizalmat, biztonságot is teremthetnek. Lehet, hogy erre valami más szót kellene inkább használnunk, ami mentes az elváráshoz kapcsolódó sok negatív képzetünktől? Az élet többi területéhez hasonlóan, az elvárásoknál is fontos, hogy megtaláljuk a számunkra legjobb egyensúlyt. Ahogy egy kedves pszichológus tanárom mondta nemrég: Fedezzük fel a kanálban a mélyedést!

Hoós Rita, kommunikációs tréner
www.gubancfono.blogspot.com  gubancfono@gmail.com