Van az a szombat, amikor már fél hétkor elkezdődik a nyafogás, mert bár hétköznap nyolcig is aludnának, de szombaton azt minek.
Van az a nap, amikor még csak egy órája vagyunk ébren, de már legalább háromszor összevesztünk.
Van az a nap, amikor azt se tudom, hányadika van, csak azt, hogy már minden határidős munkával el vagyok késve.
Na meg, van az a nap, amikor már halomban áll a szennyes és a vasalatlan ruha és már odaragadunk a padlóhoz, de a hűtő kong az ürességtől.
Meg van az a nap, amikor csak pizsamában sírdogálva sajnálnám magam egész nap, mert ez nekem nem megy.
És van az a nap, amikor reggel egy halk kopogás követően a siserahad az ajtónál tornyosul, belőlem meg kiszalad egy sóhaj: Hál Isten, itt a nagymama.
Az apró kezecskék pillanatok alatt szétkapkodnak minden létező táskát és szatyrot, ami a nagymamával együtt érkezik. Mit hoztál, mit hoztál? Előkerülnek a kiflik, az almák, a gyönyörűséges kötött sapkák, sálak és ruhácskák. Tényleg nincs az a trendi fast fashion holmi, ami ezekkel felérhet.
Hamarosan, a kis pereputty a játszótérre távozik és lesz egy-két óra énidőm, amiben én, gyorsan feltakaríthatom a padlót, én elrohanhatok bevásárolni, én behozhatom, amivel már reménytelenül elúsztam, és én végre egyedül moshatom meg a hajam. Hát, ha ez nem is a klasszikus értelemben vett énidő, de olyan felemelő tud lenni, hogy valamit úgy csinálhatok meg, hogy nem szakít félbe percenként, a „pisilni kell”, „éhes vagyok”, „elvette” vagy a „velem senki nem játszik”.
És van az a nap, hogy a kérdésre, hogy tudnál-e maradni még két órát, az a válasz, hogy persze, és akkor tényleg énidőzöm, és barátnővel ebédelek. Megfizethetetlen.
És volt olyan nap is, hogy az előszobapadlón feküdtem, míg a kiskölykök az ablakban lógtak és várták a nagymamát, mert az éreztem, hogy ha én most nem mehetek ki ebből a lakásból, és nem lehetek egy kicsit egyedül, megbolondulok. És megérkezett, és kimentem és nem őrültem meg.
Nálunk egy igazi szuperhős a nagymama. Ő az, aki mindent rendbe hoz, megjavít, összerak és megvarr. Nemrégiben egy ripityára tört tányér felett szentségeltem, amikor is a fiam a négyévnyi bölcsességével, csak legyintett: nem baj, majd a Nagymama megjavítja. Hát ennyi.
A kedvence a varrás. A minap is rajtakaptam, hogy az apró kis ujjaival lyukakat varázsolt a díszpárnára, hogy aztán, ha megérkezik a nagymama, előszedethesse vele a varrókészletet, és kijavíthassák a hibákat.
És van, ám szomorkodás, ha elmegy, mert akkor ki fog vele most tüzet oltani, bűnt üldözni meg várat építeni? Mert ezekben a játékokban a nagymama verhetetlen és fáradhatatlan. És tényleg. Elképesztő, ahogy kúszik, mászik velük órákon át a játszótéren vagy bent a lakásban.
Néha elfog a félelem, hogy vajon én meg fogom-e tudni ezt adni majd az unokáimnak. Valószínűleg nem. Nagyon öreg leszek. Az én Anyukám húsz volt, amikor születtem, én harmincnégy, amikor először szültem. Ma már másképp csinálnám. Dehát, késő bánat...és még kötni se tudok.
Ezek a gyerekek nem is tudják milyen mázlisták. Még. Addig is én helyettük is: köszönöm Neked!
Szerző, kép: Mészáros Edit, édesanya
Forrás: Budapestimami
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges