Márton-nap alkalmából oldalunkon is elolvashatjátok Skolik Ágnes: Repülő kislibák című alkotását.
Skolik Ágnes: Repülő kislibák
Liba mama a baromfiudvar mellett, egy kis házikóban lakott. Itt volt a fészke, a fészekben pedig négy pici tollgombolyag pihegett. A kislibák ma reggel bújtak ki a tojásból, fáradtak, gyengék voltak még.
Liba mama óvatosan helyezkedett a fészekben, nehogy rátaposson valamelyik kislibára.
Később, amikor már melegen sütött a nap, így szólt kicsinyeihez:
– Gyertek libuskáim, megmutatom nektek a világot! – Azzal kilépett az ólból, és megvárta, amíg a kislibák is kibukdácsolnak a fészekből, majd libasorban lépegetve, elindultak a baromfiudvar felé.
A baromfiudvar lakói kíváncsian méregették a kis tollas jószágokat, akik szaporán igyekeztek a mamájuk után. Kicsit féltek a hatalmasra nőtt libáktól, és a kakasoktól, tyúkoktól is. Egy rövid séta után visszamentek a kis házikóba, ettek-ittak, majd visszabújtak a fészekbe. Liba mama is felült a fészekbe, és így gágogott:
– Aludjatok gyorsan, mert holnap fárasztó napunk lesz. Elmegyünk a tóhoz! –
Másnap reggel a kislibák izgatottan várták, hogy induljanak a kirándulásra. Reggeli után el is indultak, és nem is kellett sokat gyalogolni, mert a tavacska a baromfiudvar mögött volt.
A tó partjára érve Liba mama így szólt a kislibákhoz:
– A libák nem csak sétálgatni tudnak, hanem úszni is. Megmutatom, hogyan kell, csináljátok utánam! Ezzel besétált a vízbe, lépett egyet-kettőt, majd ahol már mélyebb volt a víz, kalimpálni kezdett a lábaival, és lassan beljebb úszott a tóba. Aztán megállt, visszafordult, és hívogatni kezdte a kicsinyeit:
– Gyertek, gyertek libuskák,
kövessétek a mamát! –
Három kisliba egymás után besétált a tóba, és úszni kezdtek a mamájuk felé. A negyedik libuskának viszont nem akaródzott utánuk menni. Belelépett a vízbe, de rögtön vissza is húzta a lábát.
– Ez a valami hideg. Nem szeretem – gondolta magában.
– Márton ne félj, gyere te is, lépj bele a vízbe, ahogy a testvéreid! – szólt Liba mama.
Márton újra belenyújtotta lábacskáját a vízbe.
– Még mindig hideg. Nem szeretem – gondolta szomorúan, és nézte, ahogy a testvére vidáman lubickoltak a vízben. Harmadjára is próbálkozott. Előbb a jobb, aztán a bal lábával lépett a vízbe.
– Gyere Márton, ne félj! – hívogatták ekkor már a testvérei is. Egyet lépett befelé, aztán még egyet, és még egyet.
– Jaj! Itt már mély a víz, és nem ér le a lába!
– Ki akarok menni! Vissza akarok menni a partra! – kiabálta, és közben kapálózott a lábával. Minél inkább kapálózott, annál inkább nem ért le a lába, és egyszer csak azt vette észre, hogy úszik! Úgy, mint a testvérei, és úgy mint a mamája! Ettől nagyon boldog lett, még jobban kapálózott, és hamarosan oda is úszott a testvéreihez, és a mamájához. Liba mama nagyon megdicsérte Mártont, és persze a testvéreit is, mert nagyon ügyesek voltak.
– Lassan ideje befejezni az úszkálást, és hazatotyogni – mondta, és úszni kezdett a part felé.
A kislibák, ahogy a földön, a vízben is libasorban követték.
A libacsalád ezentúl minden nap lement a tópartra, és úszkáltak, legeltek, játszadoztak a réten.
Egy napon, amikor a tópartra értek, különös madarakat láttak meg a vízben. Olyanok voltak, mint ők, de nem hófehérek, hanem szép szürke tolluk volt, és sokkal nagyobbak voltak, mint a Liba mama.
– Mami, ők milyen madarak? – kérdezte Márton kíváncsian.
– Ők vadludak – válaszolta a mamájuk – nem a baromfiudvarban laknak, mint mi, hanem a tó melletti nádasban, de ha nagyon hideg a tél, akkor elrepülnek Afrikába. Márton nem tudta, mit jelent, hogy tél, hideg, repülés és Afrika, de nem kérdezősködött tovább. Legelészett és kergette a rovarokat a réten. Egyszer csak nagy zajt hallott, és a tó felé nézett. A vadludak hangos gágogással felemelkedtek a tó vizéről, és elrepültek. Márton csodálattal nézte őket, ahogy egyre magasabbra és magasabbra szállnak, és eltűnnek az erdő felett.
– Ó, de jó dolog lehet a repülés! Mami, ugye majd mi is megtanulunk repülni? –
– Nem kicsim, a házi ludak sajnos nem tudnak repülni. Mi csak sétálgatni, szaladni, és úszni tudunk–
– Milyen kár, hogy nem vagyunk vadludak – gondolkodott el Márton.
Másnap, amikor kimentek a tóhoz, újra ott voltak a vadludak. Márton elbűvölve nézte őket, és várta, hogy vajon felszállnak-e? Nem is kellett sokat várnia, a hatalmas madarak hamarosan hangos gágogással szálltak fel a tó vizéről.
– Milyen szépen repülnek – mondta magában – megpróbálom, hátha mégis sikerül nekem is.
Azzal felmászott egy vakondtúrás tetejére, kiterjesztette apró szárnyait és elrugaszkodott. Sajnos azzal a lendülettel le is pottyant a fűbe. Még egyszer felmászott, még nagyobb lendületet vett, kitárta a szárnyait, de újra a vakondtúrás mellé esett.
– Az úszás is csak harmadikra sikerült, próbálkozzunk még egyszer – motyogta maga elé a kisliba. Újra megmászta a vakondtúrást, széttárta a szárnyait, és elrugaszkodott. Sajnos megint a földre pottyant, közel a vakondtúráshoz.
– Hát ez nem sikerül. Igaza volt a maminak, mi nem tudunk repülni – gondolta szomorúan.
A tó melletti nádas szélén négy vadliba figyelte, ahogy a Márton a repüléssel próbálkozik.
Összedugták a fejüket, halkan beszéltek valamiről, majd odasétáltak Mártonhoz.
– Hallod-e te kisliba, láttuk, hogy próbálkoztál a repüléssel, de nem sikerült. Ha szeretnél repülni, felülhetsz valamelyikünk hátára, és elviszünk repülni. Mit szólsz hozzá, lenne kedved? – kérdezte az egyik vadliba.
– Márton előbb kicsit megijedt a libáktól, aztán csodálkozott, utána pedig felcsillanó szemekkel válaszolt:
– Igen, lenne kedvem, nagyon örülnék neki! – mondta illedelmesen, majd elgondolkodott – Jöhetnének esetleg a testvérkéim is repülni? – kérdezte bátortalanul.
– Hát persze hogy jöhetnek – gágogtak a vadludak – gyertek, gyorsan másszatok fel a hátunkra. A kislibák, akik eddig a fűben ülve figyelték az eseményeket, odaszaladtak a vadludakhoz, és felmásztak a hatalmas madarak hátára. A négy vadliba ekkor egymás mellé állt, majd a legidősebb liba vezényszavára a levegőbe emelkedtek.
Lassan repültek, és nem is szálltak magasra, nehogy megijedjenek a kislibák. Ó nekik eszük ágában sem volt megijedni, vidáman tekingettek jobbra-balra, majd hangos gágogásba kezdtek:
– Mami, mami nézd, repülünk! Mami, repülni csuda jó! Mami, jövünk vissza hamarosan! – így kiabáltak le a mamájuknak, aki büszkén nézte, milyen ügyesek és bátrak a kislibái.
