Jelenlegi hely

A kreativitás nem vész el - interjú B. Tier Noémi lakberendezővel

Sok olyan fiatal nőt ismerünk, aki értékes diplomá(ka)t szerez jó nevű egyetemeken, főiskolákon – aztán gyerekei születnek -, és már nem akar jogász, közgazdász, tanár vagy mérnök lenni. Valami igazán kreatívra vágyik, ami összeegyeztethető a családi élettel is. B. Tier Noémi, a kedvencotthon.blogspot.hu című népszerű blogoldal szerzője a két kisfiával otthon töltött idő alatt találta rá a lakberendezésre, és rögtön komoly sikereket is ért el.

Noémi jelenleg félállásban projekteket koordinál, a régi munkahelyén, például a közoktatás módszertani kérdéseivel kapcsolatban, de emellett alkot  a virtuális világban és a valóságban is.

Noémi, hogyan jutottál a szakmai területedtől a kreatív alkotásig?

Az a típus vagyok, aki mindig az eltervezett, elképzelt, egyenes úton haladt, érdeklődésének megfelelő dolgokat tanult az egyetemen, ennek megfelelően talált munkát, dolgozott évekig felelős beosztásban, majd viszonylag hamar alapított családot, elment szülni. Szülővé válni nagyon erőteljes, kreatív folyamat. Én mindezt nagyon könnyen, felszabadultan, boldogan éltem meg, ehhez a férjem, a nagyszülők, a család támogatása is hozzájárult. Néha megőrültem az "egy kicsi meg egy pici" időszakban, amikor halmozódtak a problémák, és többször is beszálltam a terápiával felérő panasznapba a játszótéren.

A gyereknevelés mindemellett hihetetlen "teremteni vágyást" hozott felszínre bennem. Amikor a lakásunkat egy akkor még csak papíron létező kertes kis házra cseréltük, a férjem, elfoglalt ember lévén nagyjából rám bízta az építkezés felügyeletét, a berendezés megálmodását. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy az egész napos sürgés-forgás ellenére éjjel kettőkor még a gép előtt ülök, bújom a netet lehetőségek, ötletek után kutatva.

Az ennek eredményeként létrehozott enteriőr az Otthon magazin olvasói pályázatán elnyerte "Az Év Kedvenc Otthona" díjat. Ennek híre már az iskolapadban ért egy hétvégenként zajló lakberendezési képzésen, és megjelent már az első lakbemutató cikkem, aminek a fotózásán stylistként vettem részt. Akkor már tudtam, mit szeretnék, és nem sajnáltam ebbe energiát, időt fektetni.

Nagyon jó munkakacsolatokat, kollégákat, barátokat köszönhetek ennek az időszaknak. A blognak, amit szintén három éve, a pályázat után indítottam, még többet. Nem gondoltam át, hogy ez mit fog hozni és elvinni. Csak szerettem volna megmutatni, hogyan jutottam el egy teljesen átlagos helyzetből – az új lakásba készülődésből – pár hónap alatt oda, hogy ez már nemcsak az új otthonunk, hanem egy új hivatás kerete. lehetett volna ez az a pont, amikor döntök a lakberendezés és az ezzel járó szabadúszás mellett, de nem ez történt.

A "civil munkám" teljesen más szellemi kihívást jelent. Szeretem és igénylem a csapatmunkát, szuper kollégák vannak körülöttem. Egyértelműen támaszkodnak azokra az erősségeimre, amiket a másik területről hozok. Egyben tart ez a többféle szál, a kötöttségek, jobban tudok több mindenre koncentrálni. Persze nem könnyű helyt állni mindkét területen, de ez inkább csak fizikai, logisztikai nehézség. Egy éve kértem, hogy részmunkaidőben dolgozhassak, hogy a maradék időmmel sakkozhassak. A rendszer általában működik, de néha azért mattot kapok.

Ha a gyerekeket kérdezik, ők mit mondanak? Projektmenedzser az anyu, vagy lakberendező?

Lakberendezőként emlegetnek. Ez sokkal látványosabb számukra, mintha megszervezek egy jó módszertani műhelyt pedagógusoknak. Hozom-viszem a dekorációkat, néha ők is velem vannak, amikor az üzletekben válogatok. Az írás, a blogolás, a tervezés otthon is számítógép elé köt, ezt nem lehet megúszni. Délutánonként én megyek a gyerekekért, amiben a férjem szülei is segítenek 1-1 napot szabaddá téve nekem. A férjem csak este ér haza, de onnantól rendszerint ő van a gyerekekkel, a fürdés, mesélés, lefekvés vele zajlik. Óriási segítség ez, ilyenkor tudok dolgozni, és így is sokszor belecsúszok az éjszakába. Eleinte a hétvégéimből is sokat elvett a tanulás, egy éppen aktuális, határidős munka, vagy a blogolás, ami könnyen magába szippanthatja az ember, de már egy jó ideje tudatosan félreteszek mindent, nem baj, ha picit megáll az élet. A srácok azt látták, hogy anya mindig pörgött, nekik nem ez éles váltás. Az, hogy a "második műszak" otthon este folytatódik, sok megértést, támogatást igényel mindenkitől. De egyre önállóbbak és segítőkészek. A jövőképükön is nagyon látszik a munkám hatása: a nagyobbik elsős, kicsi kora óta mindent kirajzol magából, amit megtervezett, azt megépíti. Most épp építészmérnöknek készül. A kicsinek a szépérzéke erős, kérdezés nélkül észrevesz minden apró változást és megdicséri, ha jól sikerült, de azt is megmondja, ha szerinte nem. Tapétákat tervez nekem, elmondja, hogy nézzen ki. Imád fotózni, nyakába veszi a nagy gépet és simán kezeli.

Hogyan lehet feldolgozni, szeretni vagy nem szeretni az online világ nyújtotta ablakot, amelyen bárki bekukucskálhat hozzátok?

Ha akarnám, sem tudnám bezárni, hiszen az egésznek az alfája a lakásunk volt. A blog nevét is az elnyert pályázat adta, és a posztok is kapcsolódnak időnként a lakásban zajló változásokhoz. De "függönyt" azért tettem fel. A blogon nem kommunikálok másképp, mint általában, de kell egy kis távolságot tartani. Én is mindig benne vagyok valahol, néha a család is, de soha nem túlzóan. Volt olyan, akinek nem tetszett a gyerekszobánk, és ennek hangot is adott, majdnem pezsgőt bontottam. Komolyan örültem neki, a blogger a visszajelzésekből él. Különben minek csinálná?

Szerző: Molnár-Bánffy Kata
Fotók: kedvencotthon.blogspot.hu

Megjelent a Képmás magazinban, az Újrakezdő anyukák sorozatban.